"Sajnos, azokat a nyilatkozatokat, amelyekről itt van szó, nem ők teszik, hanem olyanok, akiket eddig vagy nem ismertünk, vagy ha ismertünk, csak az derült ki róluk, hogy egyáltalán semmit se teremtettek, hogy nemcsak egy nagy művet nem tudtak létrehozni, hanem még egy cipőt is képtelenek volnának megfejelni, hogy mindig csak korteskedtek, ravaszkodtak, tülekedtek, s mivel semmire se voltak alkalmasak, arra vállalkoztak hogy az egész világot vezessék. Apró ügynökök ezek, szürke, jelentéktelen, többnyire egészen tehetségtelen emberek."
Részlet Fesztbaum Béla "A léggömb elrepül" című Kosztolányi estjéből, amely évek óta megy a Vígszínház Házi Színpadán.
Kosztolányi Dezső - Nagy jelentőségű nyilatkozatok
Múlnak a napok, a hetek, az évek. Közben az élet is múlik. Az emberiség – szegény – olykor-olykor felkönyököl azon a rothadt almon, amelyen senyvedezik, mert azt hallja, hogy itt vagy ott – a földgolyó ezen vagy azon pontján – ismét nagy jelentőségű nyilatkozat hangzott el.
Kíváncsisága érthető.
Lábát tőből levágták. Egyik karját felkötötték, minthogy már béna. Másik karját megkötötték, minthogy még nem béna. Arca csupa tapasz, teste csupa fekély, lelke csupa kétségbeesés. Egyik szeme folyik, minthogy beteg, másik szeme könnyezik, minthogy reménytelen a jövője. Hidege és melege van egyszerre. Láz borzongatja, és feje fölött ég a tető. Szeretné tudni mi lesz majd a sorsa.
Ennélfogva kíváncsisága nemcsak érthető, hanem menthető is.
De vajon kik tehetnek nagy jelentőségű nyilatkozatokat?
Azok, akik szellemi rátermettségükkel, eszességükkel, becsületességükkel eddig is bebizonyították, hogy méltók érdeklődésünkre, figyelmünkre, bizalmunkra. Azok, akik olyasmit alkottak, amit mások nem tudtak. Azok, akik különbek a közrendű halandóknál.
Nagy jelentőségű nyilatkozatot tehet például Schopenhauer, aki erről értesít bennünket:
- Rájöttem barátaim, hogy ez a rejtélyes világ nem egyéb, mint akaratunk és képzeletünk csodálatos szövevénye.
Nagy jelentőségű nyilatkozatot tehet Edison is, aki ezt közli:
- Képzeljétek, felfedeztem a villanylámpát.
Nagy jelentőségű nyilatkozatot tehet Shakespeare is, aki még az ihlet tüzes fellegeitől borítva, sápadtan és rajongva kiált fel:
- Ma fejeztem be a Lear király ötödik felvonását.
Sajnos, azokat a nyilatkozatokat, amelyekről itt van szó, nem ők teszik, hanem olyanok, akiket eddig vagy nem ismertünk, vagy ha ismertünk, csak az derült ki róluk, hogy egyáltalán semmit se teremtettek, hogy nemcsak egy nagy művet nem tudtak létrehozni, hanem még egy cipőt is képtelenek volnának megfejelni, hogy mindig csak korteskedtek, ravaszkodtak, tülekedtek, s mivel semmire se voltak alkalmasak, arra vállalkoztak hogy az egész világot vezessék. Apró ügynökök ezek, szürke, jelentéktelen, többnyire egészen tehetségtelen emberek.
De ez még nem volna baj. Végre ilyenek is lehetnek fontos érdekek szócsövei. Nem feltétlenül szükséges, hogy a hordár, akire rábízzuk a levelünket, lángelme legyen. Elegendő, ha tisztességesen teljesíti a kötelességét. Vagyis még ilyen kis jelentőségű emberek is tehetnek nagy jelentőségű nyilatkozatokat.
Elképzelem, hogy az egyik ezt mondaná:
- Emberiség, ezennel örök szeretetem jeléül átnyújtok neked egy zsák krumplit.
Vagy:
- Vásároltam nektek 500 tonna szilvalekvárt, 1200 vagon töltőtollat, és 1200321 darab sérvkötőt.
Vagy:
- Tudjátok mit, tépjük szét azokat a szamárságokat, melyeket eddig összefirkáltak, s próbáljunk holnap délután fél öttől kezdve új életet élni.
Csakhogy ők nem ezt mondják. Ők nem tényeket közölnek. Ők fogalmaznak, mondatokat szőnek-fonnak. A válságos időben szavaiknak kolompmuzsikájával akarnak bennünket elbűvölni. Talleyrand-tól megtanulták, hogy a szó csak a gondolat elrejtésére szolgál. Utánozni próbálják mesterüket. Holott nekik éppen csak gondolatuk nincs, melyet el kellene rejteni.
Nyilatkozatuk tehát ma így szól:
- A helyzet sötét, de nem reménytelen.
Holnap:
- Vállvetve kell haladnunk, s akkor az eredmény nem lehet kérdéses.
Holnapután pedig:
- A tagadhatatlanul súlyos világválságból csak az egyetértés vezethet ki, s a kölcsönös bizalom megszilárdulása, az ellentétek elsimítása bizonyára meghozza a várt eredményt.
Ki figyel még ezekre? Ki hisz még bennük? Főképp, mi ád még hitet a szellemi középszerűségnek, hogy továbbfolytassa siralmas stílusgyakorlatát? Nem tudni.
Az emberiség – szegény – visszazuhan betegpárnájára. Nézi, hogy gennyed a teste, hogy lángol a háza.
Közben múlnak a napok, a hetek, az évek. Velük pedig az élet is.
Kíváncsisága érthető.
Lábát tőből levágták. Egyik karját felkötötték, minthogy már béna. Másik karját megkötötték, minthogy még nem béna. Arca csupa tapasz, teste csupa fekély, lelke csupa kétségbeesés. Egyik szeme folyik, minthogy beteg, másik szeme könnyezik, minthogy reménytelen a jövője. Hidege és melege van egyszerre. Láz borzongatja, és feje fölött ég a tető. Szeretné tudni mi lesz majd a sorsa.
Ennélfogva kíváncsisága nemcsak érthető, hanem menthető is.
De vajon kik tehetnek nagy jelentőségű nyilatkozatokat?
Azok, akik szellemi rátermettségükkel, eszességükkel, becsületességükkel eddig is bebizonyították, hogy méltók érdeklődésünkre, figyelmünkre, bizalmunkra. Azok, akik olyasmit alkottak, amit mások nem tudtak. Azok, akik különbek a közrendű halandóknál.
Nagy jelentőségű nyilatkozatot tehet például Schopenhauer, aki erről értesít bennünket:
- Rájöttem barátaim, hogy ez a rejtélyes világ nem egyéb, mint akaratunk és képzeletünk csodálatos szövevénye.
Nagy jelentőségű nyilatkozatot tehet Edison is, aki ezt közli:
- Képzeljétek, felfedeztem a villanylámpát.
Nagy jelentőségű nyilatkozatot tehet Shakespeare is, aki még az ihlet tüzes fellegeitől borítva, sápadtan és rajongva kiált fel:
- Ma fejeztem be a Lear király ötödik felvonását.
Sajnos, azokat a nyilatkozatokat, amelyekről itt van szó, nem ők teszik, hanem olyanok, akiket eddig vagy nem ismertünk, vagy ha ismertünk, csak az derült ki róluk, hogy egyáltalán semmit se teremtettek, hogy nemcsak egy nagy művet nem tudtak létrehozni, hanem még egy cipőt is képtelenek volnának megfejelni, hogy mindig csak korteskedtek, ravaszkodtak, tülekedtek, s mivel semmire se voltak alkalmasak, arra vállalkoztak hogy az egész világot vezessék. Apró ügynökök ezek, szürke, jelentéktelen, többnyire egészen tehetségtelen emberek.
De ez még nem volna baj. Végre ilyenek is lehetnek fontos érdekek szócsövei. Nem feltétlenül szükséges, hogy a hordár, akire rábízzuk a levelünket, lángelme legyen. Elegendő, ha tisztességesen teljesíti a kötelességét. Vagyis még ilyen kis jelentőségű emberek is tehetnek nagy jelentőségű nyilatkozatokat.
Elképzelem, hogy az egyik ezt mondaná:
- Emberiség, ezennel örök szeretetem jeléül átnyújtok neked egy zsák krumplit.
Vagy:
- Vásároltam nektek 500 tonna szilvalekvárt, 1200 vagon töltőtollat, és 1200321 darab sérvkötőt.
Vagy:
- Tudjátok mit, tépjük szét azokat a szamárságokat, melyeket eddig összefirkáltak, s próbáljunk holnap délután fél öttől kezdve új életet élni.
Csakhogy ők nem ezt mondják. Ők nem tényeket közölnek. Ők fogalmaznak, mondatokat szőnek-fonnak. A válságos időben szavaiknak kolompmuzsikájával akarnak bennünket elbűvölni. Talleyrand-tól megtanulták, hogy a szó csak a gondolat elrejtésére szolgál. Utánozni próbálják mesterüket. Holott nekik éppen csak gondolatuk nincs, melyet el kellene rejteni.
Nyilatkozatuk tehát ma így szól:
- A helyzet sötét, de nem reménytelen.
Holnap:
- Vállvetve kell haladnunk, s akkor az eredmény nem lehet kérdéses.
Holnapután pedig:
- A tagadhatatlanul súlyos világválságból csak az egyetértés vezethet ki, s a kölcsönös bizalom megszilárdulása, az ellentétek elsimítása bizonyára meghozza a várt eredményt.
Ki figyel még ezekre? Ki hisz még bennük? Főképp, mi ád még hitet a szellemi középszerűségnek, hogy továbbfolytassa siralmas stílusgyakorlatát? Nem tudni.
Az emberiség – szegény – visszazuhan betegpárnájára. Nézi, hogy gennyed a teste, hogy lángol a háza.
Közben múlnak a napok, a hetek, az évek. Velük pedig az élet is.
(Pesti Hírlap, 1931.)
xx
