Hábi Szádi az élet értelméről

Hábi Szádi az élet értelméről

"– Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel.

– És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.

– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordult és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem.

– – – Ezt vedd észbe oh Tahtúr fiam, ha rosszkedvű vagy és nem találod az életed értelmét. Mert, úgy lehet, ez a harmadik tétel a legfontosabb valamennyi között, – mondá Hábi-Szádi."

 "A sánta Abdullah, női szabó, aki Párisban tanult és különben is nagyon okos ember, ez az Abdullah egyszer így szólt hozzám:

– Megyek az európai negyedben s az egyik fényes kirakat előtt ott állt a tizennégy éves Fatimé, aki nálam gomblyukakat varrt azelőtt, egyik ujja a szájában s szemlátomást nagyon töri a fejét. Meglököm a könyökömmel.

– Min töröd a fejedet, te buksi? – kérdezem tőle. Ez a kotnyeles kölök erre szinte szemtelenül így felelt:

– Épp most határoztam el Moulâ, hogy hogyan fogom nevelni a gyerekeimet.

Majd elestem a csodálkozástól, de nem szóltam semmit, tovább mentem. Útközben pedig ezt gondoltam:

– Ez a tizennégy éves szotyka most döntötte el, hogy miképp fog bánni a gyerekeivel. No lám. S minthogy a feje kőből van, nyilván meg is marad ennél. A fiai pedig még ötven éves korukban is ezt fogják mondogatni: – oh az én nagyszerű anyám! Néki a nevelés dolgában nagy elvei voltak. Szigorú volt, ő csomóba kötött, nedves törülközővel verte a gyerekeit, mert nagy elvei voltak bizony! – S oly mélán s a kegyelettől megbutulva néznek még akkor is maguk elé, mint a borjak. Számukra ennyire szentek lesznek e tizennégy éves varrólány hülye határozatai. Ezt gondoltam, miközben a hasamat fogtam úgy nevettem."

Füst Milán - Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (részletek)

xx