Ari és Köszike
Arival a Mikszáth téren találkoztam néhány évvel ezelőtt. Nem tudtam nem észrevenni, mert a telefonfülke és a virágágyás közötti átjárót keresztben szinte teljesen elfoglalta, legfeljebb oldalazva lehetett volna elmenni mellette.
Jobban szemügyre vettem, egy aranyos, kis ékszerdoboz jellegű, a bogárhátúak rendjébe sorolható autó volt, csak amikor a rendszámát is megnéztem, akkor jöttem rá, hogy a "tündi-bündik" nemzetségébe tartozik, mert így kezdődött: ARI.
Már ezzel az idiótasággal fel lehetett volna bőszíteni, de inkább az emberi figyelmetlenségen értetlenkedtem, miért is kell mások útját elállni, nem gondolva arra, hogy sokaknak kerülőt kell tenni emiatt. Gondoltam, reggel eltűnik onnan.
Másnap Ari megint útakadályként próbálta felhívni magára a figyelmet, nem gondolom, hogy rám várt volna, ez már nem is egyszeri figyelmetlenség volt, hanem az oly sok területen megmutatkozó nemtörődömség.
Harmadnap elvesztettem a türelmem, és írtam pár sort az ismeretlen gépjármű-tulajdonosnak, legyen szíves a parkolásnak ezt a felettébb udvariatlan módját befejezni, persze nem gorombáskodtam, nem szokásom.
Amikor az üzenetemet a szélvédőre akartam helyezni, megláttam egy mozgássérült kártyát az ablak alatt. Elszégyelltem magam, szegény embernek nincs elég baja, még én is zaklatni próbálom. Majd csak rendeződik valahogy ez a helyzet, a papírt összegyűrtem és kidobtam a szemétbe.
Másnap, amikor mennék el hazulról, hallom, hogy mögöttem szalad valaki a kapu felé. Egy kis fiatal hölgy, az egész megjelenésében volt valami a "tündi-bündiségből". Kinyitottam a kaput, kisietett rajta, közben halkan rebegte nekem: Köszike! Majd egy gazella fürgeségével az akkor már az út másik felén parkoló autójához sietett, melynek rendszáma ARI-val kezdődött és gyors iramban elhajtott vele. A "tündi-bündisége" egy szempillantás alatt szétpukkant, mint egy buborék.
Én mozgássérültnek nem láttam, valószínűleg jogosulatlanul használta az igazolványt, ahogy mások akadályozásában úgy ebben sem láthatott semmi kivetnivalót.
Mint kiderült Köszike egy a házunkban lakó orvostól bérelte a lakását. A doktor úrról nem sokat tudtunk, legfeljebb annyit, hogy nem szeretett közös költséget fizetni, s ha ezt megemlítettem neki nagy hangon kérte ki magának az inzultust.
A Szegeden lakó Édesanyjával egyeztettem telefonon, és ő a fia helyett időnként fizetett is. Egyszer aztán megunta a mama a "vegzatúrát" és közölte, milyen ház az olyan, ahol nem lehet legalább félévi közös költséggel tartozni, ott biztos a vezetőség ellopja a lakók pénzét (sajnálom, ilyen durván fogalmazott). Azt már nem nagyon akarta meghallani, hogy hetven-nyolcvan éves nénik befizetéseit ők nyugodt lelkiismerettel tudomásul vennék, a kötelezettségeiket meg felejtsük el.
Ki adhatta Köszikének a mozgássérült igazolványt, örökre rejtély marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése