2019. január 31., csütörtök

A Magyar Kultúra Napján a kultúraváltásról


Tegnap volt a Magyar Kultúra Napja! Azé, ami állandó, ami örök értéket képvisel. A jelenlegi efemer kormányzati kurzus ezen változtatni szeretne, nem fog nekik sikerülni.
A korábbi embertelen miniszter, Balog Zoltán, többször is hadjárat keretében zajló kultúraváltásról, kultúrharcról beszélt mély átéléssel, a számára kiadott irányelveken azóta sem változtatott. A jelenlegi kormányzat és csatlós részei jobb ügyhöz méltó buzgalommal folytatják a harcot. Nem látni az új választékot! Nincs versenyképes minőség.
Ha meggondolom, Arany János, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Jókai Mór, Madách Imre nekem éppen megfelel, ahogy Ady Endre, József Attila, Nagy László, Pilinszky János, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Tóth Árpád, Áprily Lajos, Szilágyi Domokos, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Örkény István, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Szerb Antal, Márai Sándor, Molnár Ferenc, Faludy György, Somlyó Zoltán, Juhász Ferenc, Juhász Gyula, Weöres Sándor, Konrád György, Kondor Béla, Sánta Ferenc, Esterházy Péter, Zelk Zoltán, Váci Mihály, Vas István, Németh László, Szabó Magda, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Domján Edit, Törőcsik Mari, Kállai Ferenc és még oly sokan mások is. Nem látok csereszabatos ajánlatot, nem vágyok cserére.
Hamarosan Ady-100!
Fehér Katalin, Zsuzsa Egri és 3 további ember
4 hozzászólás
HozzászólásMegosztás
Hozzászólások
  • Echter István Ady Endre - A föltámadás szomorusága

    Piros, nagy köd-tályogok közül

    Sunyított rám a csalfa Nap,
    Midőn így szólék:
    Kelj föl és légy szabad.
    Tán Budapesten, talán máshol.
    Alig emlékszek valamire
    A néhai világból,
    De szomoruan föltámadtam.

    Sirom sziklái szétgurultak,
    Füstölt a Golgotha s kiléptem
    Föltámadottan, tétován
    Mély Sárkány-sirjából a Multnak
    S mint akinek kevés a vére,
    Elindultam új apostolok
    Keresésére.

    Vihar s üvöltő Tátra-erdők
    Voltak az én Tamásaim,
    Kik sebeimnek nyilásain
    Újjaikat mártván benyultak,
    Ködök szálltanak
    S ködökön át,
    Megromoltan és feledőn
    Hagytam el a Multat.

    És megint szólék: én nem tudom,
    Ki vagyok, éltem-e, élek?
    Valakinek neve vagyok
    Vagy örököse egy halott
    Szomorú nevének?
    Lázamat az est, postámat
    A posta,
    Mintha régen-régen hozná,
    Úgy hozza.

    De jött a reggel, fázva rémlett
    És én nem tudtam, micsoda
    Emlékek
    Tarlójáról jött ez a reggel?

    És sebeimet tapogattam,
    Fájtak, égtek förtelmesen,

    De mikor kaptam, hogyha kaptam?
    Hol jártam én,
    Hát éltem már én?
    Ki sirhat most tán énmiattam,
    Ki vagyok és merre megyek?

    Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
    Harsogtak a fenyvesekben.
    Micsoda zsoltárt is tudtam én
    Kedvesebben
    Valamikor? Csak hallgatok,
    Mert már mindent elfeledtem.

    Hallom, hogy távolból érkeznek
    Ide mások.
    De hol a Távol, hol a Közel
    S hol vannak köztük Állomások?
    És mintha sohse jöttem volna
    S csak itt vagyok:
    Szemek, levelek, táviratok,
    Nem tudom, miért keresnek.

    És nem tudom, miért néznek rám
    Kutató arcok?
    Arcomon nincsen régi írás,
    S a régi harcok
    Nagy legendája elmosódott
    Vén arcomon, vén fejemen.
    Olyan vagyok,
    Mint rosszul kezdett
    És meg se kezdett szerelem.

    Szőke leány, szent, ifju cédrus
    Büszkélkedik fényes napon
    Néha előttem,
    S fogcsikorgatva, hallgatagon
    Rohanok messze tőle én.
    Emlékezek vagy csak fájok?
    Ha élnék, ha szeretne,
    Ha volnék. Gondolkozom:
    Lyányom lehetne.

    S amott egy-két virágos hajú
    Asszonyra nézek álmélkodva,

    Óh, mintha egyszer bolondja
    Lettem volna fiatalnak.
    Ilyennek, párnak.
    Idegenek és kire várnak?
    Beszélnek hozzám,
    Cirógatnak kandi szemekkel
    S úgy érzem, hogy hátam mögött
    Áll egy idegen, másik ember,
    Hozzá beszélnek.

    Valami úgy fog, mint rabot,
    Mint alvajárót a tetőn,
    Kit én is nézek reszketőn,
    Mint furcsa távolit.
    S amit én mondok, oly hüvös.
    Mint jégbarlangba ordítón
    Besivitó vihar-szavak.
    Valahol hóban elakadt,
    Valami messze hómezőn
    Az én régi valóm.

    És csitt, amott tenger vonít
    Régi fájást,
    Irgalmatlant és távolit.
    De ez a tenger fenyves erdő.

    Igen: tengerek, városok,
    Asszonyok, vágyak föllebegnek
    S rajtuk Páris a korona.
    Ragyogóbbak, szebbek,
    Mint a legforróbb látomások.
    Volt-e hozzájuk közöm egykor
    Vagy ezt mind mások
    Ölelték és csodálták?

    Óh, jaj annak, aki feltámad
    S nem érzi önnön-életét
    Beszédje kongó báb-beszéd
    S báb-szinpad bábja őmaga.
    Kérdés, kisértés és titok
    Én azt várom: valaki majd
    Hivni fog
    S édes, meleg szájjal
    Sugja meg majd, hogy ki vagyok.

    Itt tó van a Tátra ölén,
    Csillogó, tiszta, vad,
    Keresem benne a századokat
    Az életemet,
    A sirtáró dalokat.
    Keresem magam közelségét,
    A szállaló Időt 
    S a tükröt, a varázsosat
    A megismertetőt.
    És megáll az Élet
    És tudom, hogy most már semmi sincs
    Senkisem él
    És semmisem igaz.
    Keshedt, vén arc vigyorg a tóból
    És nem tudom: ki az?
    Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

    (Szentiványi Csorbató, augusztus.)
    https://www.youtube.com/watch?v=qHaw3S0dKkU
  • Echter István "...Nekem Ady Endre ostora tetszik"

    Nagy László-A föltámadás szomorúsága

    (Seb a cédruson kötet)

    Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.

    Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván? Különben beköltöznének a hajába
    férgek, petéznének isten-üstökébe. Mondják, ez a kín a lueszé. És odanézzetek: sebeit viseli mandzsettagombnak! És persze, garázda mutatványos. Ők: esztétikus szemfényvesztők, csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe – púderpamacsnak. Kérlekalássan, ez a poéta, ez egy hamisítatlan vidékfi. Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával. Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik! Uraim, Godolphin Arabian sallangosan is a telivér mének királya. Pedig vonszolt vala vizes-lajtot, és vala szomorú próbamén, ami jelenti, hogy csupán a csiklandozásra jogosult. Ám az ő lelke ezt nem tűrheté, pördítvén lovászokat félre, a kiváltságos ellenfelet megtépázva, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben. És akkor megadaték neki a legfőbb rang, viselhette a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy a művészetben a silányságot szaporítják, uraim.

    Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almáspitéből.

    Mondják, villogtatva a magukét. Kérdik, mért nem hág egy fokkal magasabbra, a csillag-bánatú Apollinaire-höz. Tudjuk, ez a meglőtt szürrealista fej nemcsak a sebészi pólyától magasodik, akár egy havas. A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe-tükrökbe, és nem ismer magára: 
    Föltámadtam, jaj, föltámadtam!

    A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, szakad a virág azóta is. Dobálják barbárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kívánta a hódolatot, bolyongó szelleme csömört kap inkább. Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorba tóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!

    A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőséget marcangolók, idő múltával mindig mások, megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csíger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete ménsége: mímelem, nekem vérszínű orátorsága: fölveszem. Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.

    Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.
    https://www.youtube.com/watch?v=lWTb9iWoX6E
  • Echter István Nagy László - József Attila 

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.
    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.
    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.
    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!
    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt -
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!
    https://www.youtube.com/watch?v=FSPD2KbL9jc
  • Echter István Nagy László: Gyászom a Színészkirályért

    Megfojtom a heroldokat,
    kik halálodtól hízva gurulnak,
    vért gurguláznak,
    lerakom mind a gyalázatosat
    küszöbére a gyalázat urának.

    Mi történt megint, mi történt?
    Kicsoda ment el megint
    valami vérző eskű szerint
    szétdúlva a köznapi törvényt?

    Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
    Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
    Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
    a színfalak mögött az irigység,
    közöny és középszer még hezitál.

    De színfalak mögött a vakotás,
    rozsda-sálas ócska lokomotívok
    toborozódnak a szokás szerint,
    párátlan prüsszögnek én amig sírok,
    torlasztják homlokuk egyként a gondnak
    s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
    ez a rebellis nem az enyém,
    de halottam rend és szokás szerint,
    sorsa írva volt a tenyerén,
    onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
    neki is jobb már nemet ha nem int.

    Neked jobb már, de szemem vizével
    elfolynak a csillagok – mégis látom:
    a végállomási vakvágányon
    korongon lassúdan megforgatva,
    már tetőtől-talpig megmosdatva
    s mégis bűntudattal s véred ízével:
    magányosan reszket az ártatlan Diesel,
    ő, aki a végső szerepből kiölt –
    s lám nem dőlt össze a színház, az lett
    magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
    de aki egy életet pitizve kitölt
    operett-kutyaként s bosszút nem áll.
    Aranyos meg édes nyár van s béke,
    minek ide tébolyult Színészkirály?

    Szemüregem árván retten a kékbe
    s fázom - egy elfáradt szárazvillám
    vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
    ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
    csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
    Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
    Ostor, ige-habzás immár elég volt,
    béke van, nyár van, ti elléphettek,
    vagy vázába kerültök csendéletnek
    a tévé-azurral bélelt hazában.
    – Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
    s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.

    Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
    csak búgjak fehéren, turbékoljak
    e hét emelet vasbeton-galambházban.
    Hát persze, hogy nem történt semmi,
    sör habzik, folyik az ulti-parti,
    kockázatnak elég is ennyi,
    minek a sebeket fölvakarni,
    minek akarni,
    fényesen hasítani bizonytalanba!
    Bizony, az élet nem hagyja abba,
    a síron a bogarak összeragadva
    sürgenek, apró piros vonatok,
    pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
    együtt vidulnak a vevők s kofák,
    rogyásig telve az uborkafák.
    De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
    Hogy ekkora alázat már gyalázat?

    Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
    nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
    hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
    te kísértetnek is őrült Király!
    Vicsorogd rám a reményt, miképpen
    élve is, magadnak sereget csinálj,
    mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
    fordul még Mohács is, megfoganhat
    mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
    szállj föl versmondó nagyharangnak !
    Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
    pohár az asztalon, hűen várlak
    akár utrakészen is, mint egy
    mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.

    Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
    te jajtalan immár, de bennem baj van:
    belémtestáltad Mohácsod, érzem,
    te holtomiglan átvérzel rajtam.
    Légy forgószél, őrült Színészkirály,
    az legalább, ki a nagyranőtt sírból
    szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
    bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
    hahotázd meg a Gyászbaborúltat -
    a mozdonykerék-nagy koszorúkat
    gurigáld a versemen át!
    https://www.youtube.com/watch?v=S-rHNAb1N8g


xxxx
Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)