Nálam Ártó Peti - a fidesz ex-bohócügyi államtitkára (orbán viktor szíves
közlése nyomán) - a Gondolatmentes Ember állandó jelzőt érdemelte ki már
évekkel ezelőtt, így teljességgel érthetetlen a hír címében szereplő
"előadás" szó! Ez a figura milyen előadást tud tartani, ha előadás alatt
gondolatok közlését és kifejtését, vagy egyszerűen csak tájékoztatást értünk?
Bár a
Huckleberry Finnben említésre kerül a "A Király Tevepárduca avagy a
Királyi Nonpluszultra"! Nos, az is egy előadás volt, illetve három,
aztán a "király" és a "herceg" produkciója dicstelen véget
ért..
Ártó Peti
és a Kedves Vezető mutatványait ugyanolyannak látom, mint A Mark Twain által
megírt Királyi Nonpluszultrát.
„…betáncolt
a király négykézláb, anyaszült meztelenül; és tetőtől talpig be volt festve
csíkosra, mint egy zebra, a szivárvány minden színében. És még - de nem is
fontos, mi volt még rajta - csuda vadul nézett ki, de irtó röhögtető volt. Az
emberek majd meghaltak a kacagástól, és mikor a király abbahagyta a
fickándozást, és beugrált a színfalak mögé, addig üvöltöttek, tapsoltak és
hogyvoltoztak, amíg újra ki nem jött megint fickándozni, és azután harmadszor
is kihívták. Még egy bivaly is röhögött volna, ha meglátja azt a vén bolondot
ilyenformán kipingálva.”
És az
előbb-utóbb bekövetkező dicstelen vég:
„…elmeséltem
Tomnak a Királyi Nonpluszultrát és a tutajozást. Épp beértünk a város
főutcájára - fél kilenc lehetett -, mikor jön szembe a tömeg, üvöltözve,
fáklyákkal, ordítozással, pléhtányérokkal csattogtatva és trombitákat fújva; mi
félreugrottunk, hogy elengedjük őket, és ahogy elhaladtak, láttam a királyt és
a herceget egy rúdhoz, kötözve - illetve inkább tudtam, hogy az a király meg a herceg,
mert tetőtől talpig szurok és toll voltak, és nem volt semmi emberi formájuk -,
úgy néztek ki, mint két óriási csákóforgó. Rossz volt rájuk nézni; sajnáltam a
két nyavalyás csirkefogót, és úgy éreztem, mintha nem is tudnék rosszat kívánni
nekik. Rémes látvány volt. Nem tud kegyetlenebb lenni semmi, mint ember az
emberrel.”
Poszterek, molinók lepték el a
Coppenhagen Business School folyosóit.
Hát ha nem, hát nem!
VálaszTörlés"...Fogták, szelíd kezekkel."
https://444.hu/2016/06/02/szijjarto-peter-nem-akarja-befolyasolni-az-amerikai-elnokvalasztast?fbfanpage444%2020160602%200821
Lázár Ervin - Gyűjtögető
VálaszTörlésSimf jól látta az elmúló napokat. A napok fittyet hánynak ránk. Beállított egy öregasszonyhoz, szerette volna, ha valamiféle ügynöknek látszik, de az öregasszony azonnal látta, hogy csak a napok múlásával törődik.
– Nincs semmim – mondta –, távozzék!
– Csak egy kulcslyukat, csak egy árva kulcslyukat! – mondta Simf, s az öregasszony felkacagott.
– Vigye, vigye, maga ámokfutó, csak vigye! – s a szívében háromezer polip.
Így kezdődött. A kulcslyukat otthon a sarokba helyezte, sokáig bámulta – elárvult megszállott –, aztán boldogan aludt el, mint aki tudja a sorsát.
Háromszázhetvenhét kulcslyukat gyűjtött össze, ott hevertek szobája legtávolabbi sarkában, érezte, hogy kisszerűség akár még egy darabot is odahordani, de szépen világítottak a kulcslyukak.
Ott állt a gyár tövében.
– A kéménylyuk, az kellene – mondta.
Az overallos emberek összefutottak, orgonahangú beszélgetés, no nézd, a kéménylyukat akarja!
– Egy liter pálinka – mondták, és Simf a kocsmában előguberálta a pénzt, a pénz, a pénz, a pénz, ott eszi a fene, maga is ivott, az emberek a vállát veregették.
Nem számítottak rá, hogy elviszi a kéménylyukat, honnan ismerték volna gyűjtőszenvedélyét?
De másnap hiába kereste útját a füst. Nosza, kéményseprőket neki! De nem találta útját a füst.
– Eladtuk – mondta bűnbánóan egy overallos –, egy liter pálinkáért eladtuk. – A többiek felnevettek: megbolondultál, megbolondultál!
Simfnek hat darabra kellett vágni a kéménylyukat, hogy beférjen a szobába, hat szép, keskenyedő henger, már nem fért tőlük oda a szekrényéhez, sok, sok üreg, sok, sok semmi.
A szívek belseje – gondolta Simf.
De gyűjtött tovább, szobája parkettjén krétajelek. Eddig a háromszázhetvenhét kulcslyuk, eddig a gyárkémény ürege, és itt kábelek lyukja, kutaké, templomtornyok négy fal közé fogott csodája, ó, Simf, te üreggyűjtő, nem látod, az öregasszony hiába szeretné a kulcslyukba tenni a kulcsot, a gyárkéményből nem talál ki a füst, a harangozó nem tud felmenni a lépcsőn, ó, Simf, kegyelmezz! Kegyelmezz magadnak!
De nem kegyelmezett. Székesegyházak belső terét, poharak szabályosan felfelé szélesülő csonka kúpjait, megrepedt madártojások burkába szorult semmiket, íróasztalfiókok belsejét, csak gyűjtötte, csak gyűjtötte Simf.
Már megtelt velük a szobája, tudjátok, bent a sarokban a kulcslyukak mellett gyárkémények belseje, katedrálisok, fiókok, csontok, avar koponyák üregei, Simf kiszorult az előszobába, ott aludt egy gumimatracon, szobájában krétával meghúzott vonalak; eddig a kulcslyukak, eddig a gyárkémények, eddig a…
Ó, Simf!
De gyűjtötte tovább. Harangok ürege, kémcsöveké, ágyneműtartóké, begyűjtötte az áldoztatókelyhek üregeit is, és lassan már nem jutott neki hely az előszobában, kiszorult a lépcsőházba a gumimatracra, mint egy memento.
– No de Simf úr! – mondta neki a házmester. – Miért nem a lakásban alszik?
– Hát éppen ez az – kiáltotta Simf –, nem látja, hogy nem férek be?! Nem látja a gyűjteményemet?
– No de Simf úr!
Szelíd kezekkel megfogták.
– Élni akarok – mondta Simf.
Fogták szelíd kezekkel.