"Eppur si muove!"

"Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje: "Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember."

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést."

"Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, melynek mi, mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

Én még együtt éltem nehánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le.

Vörösmarty meghalt - szegényen - idegbénultan.

Garay meghalt - szegénység és feszített munka miatt, férfikorában második gyermekké válva.

Bajza meghalt - szegényen -, lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.

Nagy Ignác meghalt - szegényen -, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

Czakó meghalt - ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

Széchenyi meghalt - óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek el, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a kecskeméti kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg."

Jókai Mór - És mégis mozog a Föld (részletek)

Illyés Gyula a magyarokról, a magyarságról:

"Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.

Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.

A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.

Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.

A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.

Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.

Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek."

Ady Endre - "Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…"

(Menjünk vissza Ázsiába - részlet)