Heller Ágnes: Kertész Imre halálára - 2016. április

Heller Ágnes: Kertész Imre halálára

Egyidősek vagyunk, ugyanabban a sorban meneteltünk, akkor mit sem tudva, Auschwitz felé. Én kiugrottam a sorból, ő továbbment. Mert optimista volt. Egyszer már meghalt, de túlélte. Mert szerette az életet, a zenét, a festményeket, a napot, a szerelmet, az olvasást és az írást mindhalálig. Ő volt az egyetlen ismert író Auschwitz túlélői közül, aki nem lett öngyilkos vagy nem halt öngyilkosságnak is tekinthető halált. Viselni a túlélés bűntudatát – ehhez nagy bátorság kellett. Egy totalitárius rendszerben, szegényen, ismeretlenül, társadalmi ambíciók nélkül, a margón kezdett életművébe. Abba a munkába, hogy megírja a megírhatatlant, elmondja az elmondhatatlant. A kezdetben visszhangtalan Sorstalanság sikere ezt a szegénységhez és partra vetettséghez szokott, már nem egészen fiatal embert hirtelen reflektorfénybe állította. Ettől kezdve Kertész Imre a világ tetején táncolt. A hírnév megelőzte a Nobel-díjat. Egy New York-i tanítványom, aki sem magyar, sem zsidó nem volt, disszertációt írt a Sorstalanságról még a Nobel előtt. A díj aztán Kertészt irodalmi királlyá koronázta. Hogy hazájában nem ismerték el érdeme és értéke szerint, bántotta. Magyar író volt, imádta az anyanyelvét, s mégis fanyalgott neve hallatán a haza. Egy bölcs ember valaha megmondta, hogy senki sem próféta saját hazájában. Így igaz.

Kertész számára az írás szerelem volt s ugyanakkor vezeklés is. Szerelem, mert Kertész nem tudott írás nélkül élni. Ha nem regényt vagy elbeszélést írt, akkor esszét vagy naplót. Vezeklés, mert minden műve kivétel nélkül Auschwitz körül forgott. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a trauma elfelejthetetlen, feldolgozhatatlan, hogy mindig újra hozzá kell látni az elbeszéléséhez, hanem arról is, hogy Kertész egész életében vezekelt azért, hogy túlélte, vezekelt azért, mert jól érezte magát abban az életben, melyet nem szabadott volna élnie. Ahogy a K. dossziéban írja: „végül is valakinek köszönetet kell mondanunk az életért, akkor is, ha történetesen senki sincs, aki ezt a köszönetet tőlünk elfogadná”. Depresszió és hedonizmus – így írja le Kertész a lelkiállapotát, akkor is, mikor elbeszéli az L alakú folyosón hirtelen rátörő misztikus élményt. Nincs sem Gondviselés, sem Szükségszerűség. De megmarad a gyerekkori slágerszöveg: „Toledóban kétszer kettő négy, Toledóban kell hogy boldog légy”. De hol van az a Toledo? Mindenütt vagy sehol? Köves Gyuri utóvégre beszélt a boldogságról Auschwitzban.

Auschwitzot nem lehet ábrázolni. Kertész százszor mondta, hogy nem azt tette. Auschwitz a hivatkozási pont, amelyben világunk alvilága, maga a létében állandóan fenyegetett emberi egzisztencia egy szövegben érzékelhetővé válik. De nem véletlen referenciapont, hanem az egyetlen kivételezett referenciapont, amely ezt az alvilágot, ezt az emberi létében fenyegetett egzisztenciát szövegben vagy képben érzékelhetővé tudja tenni. Kertész meg is írja A holocaust mint kultúra című könyvében, hogy Auschwitz nem egy helynév, nem is csupán egy szenvedéstörténet helye, hanem a Szináj hegyi kinyilatkoztatás visszavonásának helye. Auschwitz azt jelenti, hogy a tízparancsolat nem érvényes többé. Kertész szerint a transzcendencia három jelképe három hely: Szináj, Golgota, Auschwitz. A kinyilatkoztatás visszavonása, a megváltás ellehetetlenítése tesz sorstalanná.
Kertész több kitűnő könyvet írt, de köztük a Sorstalanság a remekmű.

A tehetség olyasmi, amit nem lehet megmagyarázni. Beszélhetnék a nyelv tömörségéről, a stílus tárgyiasságáról, a szentimentalizmus teljes hiányáról. Mikor a Nobel-díj másnapján megkérdezték tőlem, hogy mitől olyan tökéletes és autentikus ez a regény, hogy semmit sem lehet hozzátenni és semmit sem lehet elvenni belőle a szöveg megcsonkítása nélkül, azt válaszoltam, hogy biztosan Isten angyala vezette a tollát. Ennél többet ma sem tudnék mondani. Legfeljebb azt, hogy Isten angyala nehézzé teszi annak az embernek az életét, sok szenvedést és kétséget mér arra, akinek a tollát vezeti. S még azt is hozzátenném, hogy igen sok nagyszerű író akad a Nobel-díjasok között, de csak a Sorstalanságról mondhatom el, hogy még évszázadok múlva is fogják olvasni, feltéve, hogy lesznek még olvasók.

Ebben a regényben a manapság olyan sokat emlegetett „identitás” olyan kétségessé válik, hogy csak a folytonosság vállalásával, azaz a bélyeg vállalásával őrizhető meg egyáltalán. Mert Auschwitz elpusztítja az „objektív” identitás két ismérvét: a nevet és az arcot. Név helyett számok „azonosítanak”, s az arcod felismerhetetlenné lesz. A morál feltételessé válik, s csak azáltal lesz megint érthetővé és érvényessé, ha az áldozat bűnösnek mondja és tekinti magát. A választás szabadsága éppen annyit jelent, hogy beismerjük a létezését, nem bújunk meg az örök „muszájok” mögött. Megjelennek a morál örök hordozói, a jó emberek, akik miatt lehet és érdemes életben maradni. Mint Citrom Bandi.

Nem véletlenül beszéltem egzisztenciális kérdésekről, hiszen a regény ezek körül forog. Az egzisztenciális kérdések nem „határesetekként” vannak előadva, hanem mint a láger mindennapi történései. Ezért ismétlődik a regényben mindig az a szó, az a refrén, hogy „természetesen”. Mi természetes? Hol természetes valami? Kertész bevezet egy fikcióba, egy zárt, fiktív világba, amit „az ördög” álmodott meg, ahol természetes, hogy embereket elgázosítanak, elégetnek. Itt így szokás.
Kertész nem „egykönyves” szerző akkor sem, ha a Sorstalanság tökéletessége megismételhetetlen. Én nemcsak a Kaddist tartom jelentősnek, mint sokan mások, de úgy vélem, az ’56-os forradalomról sem írt senki találóbbat, mint Az angol lobogó. Tökéletesen visszaadja annak az októberi 23-i tüntetésnek a hangulatát, atmoszféráját, a „lelkét”, amelyen ott voltam. Újra érzem, könnyekig – mert szemben a Sorstalansággal, itt lehet meghatódni, nosztalgiázni.

Csak most veszem észre: úgy írok Kertész Imréről, mintha születésnapja volna. Vigyázok arra, hogy ne csóválja a fejét, ne morogjon rám, ahogy szokott, amikor a szavaimat olvassa. Hogy ne mondja holnap, már megint nagyon félreértettem. Csak néha jut eszembe, hogy már nem lesz holnap, mert eljött a „végső kocsma” ideje.

Hiányozni fog, már most is hiányzik – azoknak, akik ezt ma érzik és tudják, de azoknak is, akik ma még nem érzik és nem tudják.

(az írás a Magyar Narancs c lapban jelent meg)